A kamat, az árfolyam és a forint hátralévő évei[Interest, exchange rates and the remaining years of the forint]

A Közgazdasági Szemlében közel hat évvel ezelőtt megjelent cikkemben arról írtam, hogy a monetáris politika számára a legnagyobb kihívás a termelői és a fogyasztói infláció jelentősen eltérő mértékéből fog adódni (Tarafás [1995]). Úgy gondoltam, hogy akárcsak az 1995-öt megelőző jó néhány évben, azt követően is az lesz a jellemző, hogy a fogyasztói árszint az ipari termelői áraknál sokkal gyorsabban fog emelkedni. A különbséget egyrészt a fogyasztói ártámogatások csökkenése, az adók növekedése, azaz a nettó forgalmiadó-sáv szélesedése, másrészt pedig az magyarázza, hogy a szolgáltatások árai - amelyek nem szerepelnek az ipari termelői, de annál inkább a fogyasztói árindexben - gyorsabban emelkednek az ipari termékek árainál. A monetáris politika a külső egyensúlyhiánnyal terhelt, jelentős befektetéseket igénylő, deficites költségvetéssel működő gazdaságban nem építhet arra, hogy a gazdaság egyetlen megtakarító szektorának, a lakosságnak a megtakarításai folyamatosan és jelentősen veszítsenek értékükből a negatív reálkamatok miatt - ezért a monetáris politikának a fogyasztói árszint emelkedéséből kell kiindulnia, ahhoz kell szabnia a belföldi kamatszintet. Másfelől viszont az árfolyam-politika nem szakadhat el az ipari termelői árszint alakulásától. A - magasabb - fogyasztói árszint-emelkedéshez igazodó monetáris politika és az - alacsonyabb - termelői árszinthez igazodó árfolyam-politika magas reálkamatot kínál a külföldi pénzügyi befektetőknek; a tőkebeáramlás nagymértékű jegybanki intervenciót, majd sterilizációt kényszerít ki, ami komoly költségekkel jár, miközben a nagy tömegű spekulatív tőke jelenléte a destabilizálás időről időre felmerülő veszélyével fenyeget. Ebben a cikkben ezekből a szempontokból vizsgálom az elmúlt hat év fejleményeit, a monetáris politika reagálását, végül pedig megpróbálok előretekinteni.